"Sixth date"

"Büdös van, a mellkasom sajog. Hol vagyok és ki csikizi a talpam?" - kérdések tömkelege tódult az agyamba. Éreztem, ahogy valaki a kezemet szorongatja. A talpamról a csikiző érzés egyre feljebb haladt, végig a lábfejemen, aztán a vádlim, majd a combom. "Jesszus, ez a valami mindjárt eléri a....Kris nyisd ki a szemed! NYISD KI!" - parancsoltam magamnak.
 -Ó hát felébredtél?! - kérdezte egy alacsony, hófehérbe öltözött lány, nyitottam volna a szám, hogy megkérdezzem ki ő, de nem engedett szóhoz jutni - Nem vagyok sem angyal, sem Isten, bár a másodiknak tudnék örülni. - kuncogott - Rory vagyok! A te saját ápolód. A barátodtól tudom - mutatott a mellettem alvó Panda felé - hogy szereted ha Krisnek hívnak. Meg valami Létráról karattyolt, de azt a részt nem értettem. Na a lábad tiszta. Később visszajövök ellenőrizni az infúziód. -Köszönöm. - krákogtam.
 -Nem tesz semmit, a munkám végzem. - mélyen meghajolt és elindult kifelé, de az ajtónál vissza fordult - Úgy látom, ez a srác, ha jól értettem Tao a neve, nagyon aggódott érted. Biztosra veszem, hogy legjobb barátok vagytok.
 -Azok...a legjobbak. - mosolyogtam kedvesen Roryra.

Amikor betették a mentőbe kérdés nélkül ültem be mellém. Nem izgatott, hogy mindenki árgus szemekkel nézett minket, nem tulajdonítottam neki nagy feneket, csak megfogtam az eszméletlenül fekvő Létra kezét és vártam, hogy elinduljunk. Az út a kórházig egy örökké valóságnak tűnt mégis valamiféle megkönnyebbülés lett úrrá rajtam mikor a hátsó ajtók nyílni kezdett és Létrát betolták a kórházba. Egy kedves nővért kapott ez a szerencsés tökfilkó. Rory nagyon kedves volt, még engem is megnyugtatott, hogy figyeljem meg nem lesz semmi baj, de ha tovább aggodalmaskodom belém nyom egy adag nyugtatót.
- Azért arra nem lesz szükség.  – húzódott egy halvány mosoly a arcomra és leültem a szobában lévő kanapéra.  Egy ideig csak előre bámulva néztem a mozdulatlan testet, majd minden elsötétült előttem…. elaludtam.
Percekkel később keltem csak fel. Megdörzsöltem szemeim és az ágyra pillantottam…

Panda, szemeit törölgetve nézett fel rám. Gyorsan úgy tettem, mintha aludnék még.
 -Tudom, hogy nem alszol. Hallottalak Roryval. 
-Mély kómában vagyok, nem emlékszel? - motyogtam. Egy ujj fúródott a bordáim közé, annyira fájt ez az apró mozdulat is, hogy csillagokat kezdtem látni - Idióta. 
-Ez nem törés, csak zúzódás...ne picsogj. - villantotta felém félmosolyát, amit tudja, hogy imádok. Egyre közelebb jött felém. 
- Nem érdekelsz. Fájdalmat okoztál. 
- Baszd meg Létra!

- Baszd meg Létra! - fordítottam neki hátát és elindultam. az ajtóban még megálltam. – Meg se érdemelted…- szinte köptem felé a szavakat és az ajtót behúzva magam mögött egyedül hagytam.  A folyosón már ott voltak a többiek. Luhan és Lay aggódó tekintettel néztek rám. Nyugi, semmi baja.  – mondtam nekik majd elsétáltam mellettük. 
- Már megint mi történt?- jött utánam Lulu, majd pár lépéssel mögötte Lay is befutott.
- Csak a szokásos. Előjött a nem épp kedves énje.

"Mit nem érdemlek meg? Ebbe meg mi üthetett,fájdalmat okoz és még neki állj feljebb...chöö" Rory lépett be egy mappával a kezében. 
-Nyugi,nincs nálam szivacs,békével jöttem.- nevetett. 
-Legalább neked jó a kedved. - morogtam.
 -Rosszkor jöttem?
 -Nem.... 
-Hmmm~ a szerelem nem könnyű. - nézett fel a mappájából. 
- Én nem....
 -Cssss-pssszzttt~ Stabil. Küldöm a fürdetőd. 
-Fürdető? - és Rory sehol,majd két perc múlva Taot rángatta maga után.

- Én be nem megyek hozzá.  – kezdtem el hisztizni.
- Késő bánat már bent vagy. – zárta ránk az ajtót Rory.
- Héé nyisd ki.- dörömböltem, de nem sikerült vele semmit elérnem.
- Neked meg mi bajod?- hallottam a hátam mögül. 
- Semmi. – ültem le az ágy mellett lévő székre és duzzogtam tovább. Percekig csak magam elé néztem, majd megszólaltam.
- Vetkőzz.
- Minek?- nézett rám hatalmas szemekkel.
- Nyugi nem akarok semmit. Ha szexelni szeretnék akkor máshogy kezdeném…- kis hatásszünetet tartottam.  – Csak meg akarlak tisztítani. – nyúltam az ágy melletti lavorba és kinyomtam a szivacsot. 

Megpróbáltam felemelni a kezem, de nem jött össze. Félúton egy újabb csillagos fájdalom hullám futott végig a testemen. Az arcom eltorzult, egy hang nem jött ki a torkomon. Panda nagyot sóhajtott letette a szivacsot és a pólómért nyúlt. 
-Dőlj előre. - mondta, én pedig ellenvetés nélkül, amennyire tudtam előre hajoltam. Lassan lehúzta rólam a kinyúlt, imitt-amott szakadt felsőt. Egy hatalmas kötés volt a testemen.
 -Mint egy múmia. - motyogtam, erre Tao elmosolyodott. Nem szólt semmit, csak elkezdte a hátamat dörzsölni, a kellemesen meleg szivaccsal. A bizsergető érzés hatására behunytam a szemem, és egy nagy sóhaj szakadt fel belőlem. Aztán a vállamat puha ajkak érintették. -Tao mit csinálsz? - kérdeztem rekedt hangon.

- Tisztítlak. Tudod fürdető. – emeltem szeme elé a szivacsot, közben hatalmas mosoly húzódott arcomra,  majd a vízbe tettem, kinyomtam és újra bőréhez érintve finoman tisztítgattam tovább, de nem tudtam ellenállni, ahogy csupasz bőre ott van előttem. Érinteni akartam.  Érezni bőrének melegséget… mégis próbáltam megállni. Megállni, hogy ujjaim közül ne csússzon ki a vizes szivacs, hogy számmal ne vegyen birtokba ajkait… hogy ne teperjem le azonnal. – Kész vagy. – dobtam le a szivacsot.

A testem minden kis porcikája, azonnal reagált a kellemes érintésre. Teljesen libabőrös lettem, közben egyre forróbbnak éreztem magam körül a levegőt. A szivacs hangos csattanása hozott vissza. -Kész vagy.
 -Köszönöm. - mondtam és hirtelen hányingerem lett- Tao...kérlek, a tálat. 
-Milyen találat? - esett pánikba és elkezdett az ágy körül keresgélni, de már késő volt. Valami furcsa, vörös folyadék távozott a szervezetemből - Kris...ez...ez....
 -Vér. - fejeztem be helyette - Hívd Roryt meg egy orvost. - éreztem, ahogy minden erő ki száll belőlem - Tao. - nyögtem végszóként és újra elsötétült a világ. Annyit hallottam még, ahogy a többiek berohannak és Rory az orvossal konzultál gyorsan, hogy valószínű belsővérzésem van. Éreztem, ahogy a vér egyre jobban folyik szét a takarómon.

Mikor a szavak elérték agyamat és értelmezni is tudtam őket egyből hívtam Roryt, aki egy orvos kíséretében pillanatok alatt ott termet, de az ajtót az orromra csapták.  Kint álltam, mint egy szobor és néztem be, de az üveget egy harmadik személy, aki kicsit később érkezett, eltakarta, így csak a fehér ajtóval szemeztem…
- Tao, mi történt? – jött oda Lulu aggódva.
- Kris…Kris…- de képtelen voltam elmondani. 
- Gyere, menjünk.- karon ragadott és elvitt.  Nem tudom hova mentünk. Semmit nem érzékeltem a külvilágból. habár eszméletemnél voltam, mégis egy rongybabához hasonlítottam a legjobban. – Sehun segíts! – kiabált egyet Lulu, ami valamilyen szinten felébresztett a rémületből.
- Mi történt? – jött oda.
- Nekem nem kell az ő segítsége. – szólaltam meg erőtlenül és löktem le magamról kezét.

A külvilágból semmit nem érzékeltem, a vaksötétben ragadtam. Néha egy-egy kósza hangfoszlány éreztette velem, hogy élek. Bár kitudja, lehet, hogy az agyam csak a szeretteim hangjával akar üzenni, hogy itt a vége?! Fogalmam sincs, de amíg hallhatom Tao, Lay, Sehun és Luhan hangját, addig minden rendben. De várjunk csak, Sehun és Luhan egy elég érdekes beszélgetést folytatott le a szobámba: 
-El kellene mondanunk Taonak. 
-Nem mondhatjuk el, engem gyűlöl.
 -Nem gyűlöl, csak másképp fejezi ki, hogy ha aggódik vagy ha féltékeny, akkor előjön belőle a bunkó énje. Engem több éven keresztül terrorba tartott, csak, mert nem bírta, hogy a szüleink összejöttek. 
-Ti nem is vagytok tesók? 
-Nem, csak féltestvérek, de az én szememben ő a világ legjobb testvére. Ha Kris nincs talán....- 
"Mi ez a csend?" - gondoltam magamban, miközben szinte kihallgattam a két fiút. 
-Sehun ez mi volt? - Luhan hangja remegett. 
-Egy csók.... - és itt egy újabb film szakadás. Az agyam mindig a legjobb résznél kapcsol ki.

- Neked meg hol a kezed? – értem vissza Kris szobájához.
- Tao.- nyögte ki nevem Sehun csodálkozva.
- Igen így hívnak, de nem ezt kérdeztem.
- Tao kérlek. - Jött oda Luhan. – Ő nem csinált semmi rosszat. 
- Chh… - hagytam ott őket és nem foglalkoztam velük. – „Végülis nem az én dolgom.”- Bementem a kórterembe és leültem az ágy melletti kis székre. Sokáig néztem a mozdulatlan testet, ami a fehér ágynemű közt, gépekre kötve feküdt . Aggódtam érte és mardosott a bűntudat, hogy megint egy utolsó szemétláda voltam.  Lehet, hogy a végén már előjött a kedves énem, de akkor se kértem rendesen bocsánatot tőle és féltem, hogy egy darabig nem tehetem meg…