-Azt hittem haragszol...- motyogtam, erre a kupac felhorkantott és mozgolódni kezdett.
- Haragszom is.- álltam volna fel és indultam meg, de valahogy lábaim nem mozdultak, nem követték utasításaim, így visszaültem a helyemre. Percekig nem szólaltam meg, csak néztem az előttem fekvőt. – Egyébként sajnálom…
Az állam hangosan csattant a földön....Tao, ahogy bocsánatot kér?!
-Hallhatnám újra? - mondtam komolyan.
-Nem, és jól vésd be ezt a pillanatot az agyadba, mert nem fog újra megtörténni. Csak is azért kértem tőled bocsánatot, mert....- elharapta a mondat végét.
-Bökd ki...- habár tudtam, hogy miért, mégis hallani akartam az okot.
-Azt lesheted. - duzzogot.
-Akkor mutasd meg. - kezemet kezdtem bámulni, hangom egészen halk volt, de a reakciója láttán tudom, hogy hallotta. Áthuppant az ágyamra, lassan kezei közé fogta sovány arcom és végre újra érezhettem finom ajkait, ahogy az enyémet súrolják. Lassan csókolt, szerelemmel, aztán mohóbb és követelőző lett. Nyelve vadul kereste nyelvem. Azt se tudtam hol vagyok, hogy meddig voltam kómába, vagy,hogy egyáltalán élek e, vagy ez csak egy láz álom. De nem érdekelt, álom vagy sem, akarom őt...akarom, hogy érintsen, csókoljon...szeressen.
- Útba vannak ezek a zsinórok. – akadtam bele az egyikbe, mikor próbáltam mellkasához férkőzni. – Kihúzhatom őket?
- Idióta. – vágott fejbe.
- Nem gondoltam komolyan- hajoltam megint ajkaira és lágyan becézgettem puha párnáit.
- Khmm…- hallottam hátam mögül az ismerősen csengő hangot. – Zavarhatok..tunk? – jött be először Lay, aki csak akkor szólt a többieknek, mikor már nem az ágyon fekvő betegen voltam, hanem szépen a saját fenekem ültem a széken, ahol pillanatokkal ezelőtt voltam még.
Ahogy Tao lemászott rólam, az arcom vörösen kezdett izzani. A szoba hirtelen tele lett emberrel. Sehun, Chanyeol, Luhan, a tanárnő, az orvos és Rory zárta a sort vigyorogva. Amint meglátott, még nagyobb lett a arcán a mosoly.
-Örülök, hogy ébren vagy. - szipogott tanárom.
-Azt hittem már soha nem ébredsz fel...-mosolygott Sehun és nem tudom miért, de olyan furának tűnt, ahogy Luhan is. Itt valami nem stimmel.
-Meddig voltam kiütve? - kérdeztem, az orvosra néztem, éreztem, hogy Tao figyel. A bőröm minden egyes centije bizsergett.
-Majdnem 2 hétig. - mondta az orvos tárgyilagosan.
-2 hét? Ez komoly? - körülnéztem a szobába, de senki nem nevette el magát, és közölte velem, hogy ez csak egy vicc. Én tényleg 2 hétig eszméletlenül feküdtem. -Borzasztó.- nyöszörögtem, a testem remegni kezdett. Egy kéz csúszott kezem alá és szorította meg biztatás kép. Tao ujjai összefonódtak ujjaimmal, ez valamennyivel könnyített a hirtelen jött sokkon.
-Ne aggódj, mi melletted vagyunk. - állt másik oldalamra Lay.
-Elnézést, de Krisnek most pihenésre van szüksége. - szólalt meg Rory - Kérem most hagyják el a szobát. Panda tekintete azonnal találkozott az enyémmel, aztán mindketten Roryra néztünk. -Egy ember maradhat. - kacsintott. Mindenki ki ment és újra csak mi ketten voltunk.
Mikor meghallottam Rory hangját, amint közli, hogy Krisnek pihenésre van szüksége és hagyjuk el a szobát megijedtem. Én nem akarom itt hagyni. Két hétig néztem mozdulatlan testét, és mikor felébred hagyjam itt?- Egy ember maradhat.- kacsintott rám, majd kiterelte a többieket.
- Bírom a nővérkét. – húzódott mosolyra a szám.
- Igen? – húzta fel szemöldökét az ágyban fekvő. Nem válaszoltam, csak bólintottam. Tudtam, mit akart ezzel a mondatával, de nem fog belőlem semmi ilyet kihúzni. Majd egyszer… ami nem most lesz hanem jó sokára hallani fogja amit szeretne.
- Szóval bírod.
- Kris…- forgattam meg szemeimet,majd tetteim válaszoltam az előbbire.
-Tao...-szóltam az épp megenni készülő Pandának.
-Hmm? - aprót harapott kulcscsontomba, amitől felszisszentem.
-Aludj velem. - húztam magamhoz, próbáltam erősen magamhoz szorítani, de a 2 hét "alvás" lemerítette az elemeim. Ezt ő is érezhette, arcát a mellkasomba temette és derekam köré csavarta hosszú karjait.
–Azt hittem elveszítelek. - morogta a mellkasomba, lehelete égette a bőröm. Hajába csókoltam, majd amennyire tudtam felemeltem a takaróm, ezzel jelezvén, hogy bújjon mellém. Lassan elengedett és bemászott. Úgy bújt hozzám, mint egy gyerek. Furcsa, de egyben jóérzéssel töltött el az, hogy így látom őt.
-Aggódtál már valaha valakiért úgy, mint értem? - a szavak gondolkodás nélkül hagyták el a számat.
Meglepett kérdése, így egyből nem is tudtam válaszolni rá. A múltamban kutakodtam olyan személy után, aki megérdemelte volna egyáltalán, hogy aggódjak érte…
- Nem…- adtam egy egyszerű választ, amit pillanatokkal később egészítettem ki.-…egészen Lulu érkezéséig nem volt olyan személy akiért egyáltalán aggódjak….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése