"Second date" part 4.

Másnap reggel, ami nem volt már olyan reggel rombolni volt kedvem. Miután felkeltem egyből indultam volna ki rejtekemből, de az ajtómon fityegő papír fecni megakadályozott ebben. Levettem és olvasni kezdtem a sorokat, de csak sokadjára fogtam fel jelentésük.  Kezemet magam mellé ejtettem, amiből kihullott a papír, majd Kris szobája felé vettem az irányt. Nem kopogtam, feleslegesnek tartottam.  Az ajtót ennek ellenére lassan nyitottam ki reménykedve, hogy még itt van, de az üres szoba láttán összetörtem…véglegesen.  Beljebb mentem, magam mögött kulcsra zártam az ajtót és rombolni kezdtem. Szanaszét hajigáltam mindent, ami a kezem ügyébe akadtam. Tomboltam, aminek később meg is lett az eredménye. Egy rossz mozdulatnak köszönhető a falon lévő üvegképkeret ráesett az alatta lévő szekrényre, amin szétrobbant és darabjai a testemet végig karcolva kerültek a földre. Magamba fojtva a feltörő üvöltés rogytam a földre és vártam, hogy valaki kihúzzon a pokolból.

Miután a szobámba mentem, táskámat a földre dobtam és szétterültem az ágyon. Nap programonként a plafonom tanulmányozását választottam. Ám nagy odafigyelésem, telefonom hangos csörgése zavarta meg. A kijelzőt bámultam, a szám nem volt ismerős, így nemes egyszerűséggel nem vettem fel. De az a valaki nagyon akart tőlem valamit. Kb. a hatodik, vagy hetedik hívásnál meguntam az ismétlődő dallamot ezért jobbnak láttam, ha felveszem.

-Haló? – szóltam bele unott hangon.

-Kris…Végre felvetted….- egy aggódó hang hallatszódott a vonal túlsóvégén, miután egy szót sem szóltam, folytatta – Tao bezárta magát a vendégszobába, egy hatalmas csattanást hallottam, anyuék nincsenek itthon, Lin is vásárolni van. Az ajtó zárva és Tao nem válaszol. Kris azonnal ide kell jönnöd. Segítened kell.

-Nyugodj meg Luhan. Máris ott vagyok. – végre felismertem a hangot, amint meghallottam, hogy mi történt, csak kinyomtam a telefont, lesiettem az emeletről egyenesen a garázsba, biciklire pattantam és meg sem álltam Taoék házáig. Amikor odaértem egyenesen a szobához rohantam, ahol Luhan hangosan dörömbölt.

-Menj arrébb. – utasítottam – Tao….Tao hallasz én vagyok az, Kris. Tao jól vagy? – választ nem kaptam – Drága ez az ajtó? – néztem kérdőn a mögöttem álló reszkető fiúra, aki csak nemlegesen bólintott egyet. Erősen berúgtam az ajtót, ami szépen kettévált, ezzel utat adva, az ájult Pandához. A bokám az erős rúgástól meg gyökkent, de nyilalló fájdalom nem érdekelt, csak Tao. Luhannal bevittük őt a közeli kórházba, ahol engem is megvizsgáltak. A lábamra tettek egy csodálatos zöld színű tartó gipszet. Mire megkötött és bebiceghettem Taohoz, ő már ébren volt.

Legközelebb már csak a fertőtlenítő iszonyatos szagára keltem fel egy fehér szobában. Percekkel később esett le, hol vagyok, mikor testembe eszméletlen fájdalom nyilalt. Első vendégem egy kedves nővérke volt, aki , mint a szélvész el is tűnt, hogy kerítsen egy orvost, ugyan nem értem minek, de hát amíg nem nekem kell utána futnom nem nagyon izgat a dolog. Nem sokkal később miután a hosszú barna hajú szépség kiviharzott egy bicegő Létra tette be patáit.

- Szia.- halkan elmormoltam egy köszönést és egyből az ablak felé fordultam. Nem voltam hajlandó ezzel az idiótával akár egy szónál is többet váltani, már a puszta jelenlététől kivoltam.

-Szia! – huppantam le a székre. Hosszú, kínos csend következett – Luhan hoz neked valami kaját. – semmi válasz. – Képzeld ketté törtem egy ajtót, látod itt a bizonyíték. – mutattam gipszelt lábamra, ám választ ismét nem kaptam – Azt hiszem jobb lesz, ha én megyek, a suliban találkozunk. Szia Pa…Tao.

Hagytam, hogy elmenjen. Nem voltam rá kíváncsi…egyáltalán. Arra vágytam, hogy minél messzebb kerüljek tőle, de ez tényleg így van? Tényleg így érzek? Vagy csak hülyítem saját magam is?

- Szia Tao.- jött be Lulu kajával felpakolva. – Kris? – kérdezte miután leült mellém és nem látta sehol a langalétát.

- Hazament.  – válaszoltam halkan és egy halvány mosolyt erőltettem arcomra Luhan fele fordulva.

- Mert? – megrántottam vállam ezzel jelezve, hogy fogalmam sincs.  Percekig csak a csönd uralkodott ezután a szobában. – Kérsz valamit?- emelte fel végül Lulu a zacskót és ágyamra kiszórta a benne lévő dolgokat.

- Lulu…- szólítottam meg halkan.

- Hmmm?

- Sajnálom .- morzsoltam el egy könnycseppet. Őrült bűntudatom volt az apróbbal szemben, amiért az utóbbi fél évét pokollá tettem. – Sajnálom. - mondtam még egyszer és az ablak fele fordulva halkan sírni kezdtem.

A napsütésbe bicegtem haza fele. Április végéhez képest, szinte júniusi idő volt. Útközben egy ismerős arc közeledett felem, de, hogy pontosan ki volt az nem tudtam.

-Hey, Kris! Hello! Hát te? – végre beugrott.

-Ó Lay, szia! Csak a kórházból jövök. – emeltem meg a lábam.

-Mi lett veled öreg?

-Csak leestem a lépcsőn, semmi komoly.

-És biciklivel be tudtál jönni vagy Taoék hoztak be? Náluk kell dekkolnod a szünetbe nem?! – érzékeny pontra értünk.

-De, de Taoval nem bírtuk egymást, hisz ismered. A kung fu Panda senkit nem enged közel a barlangjához. – vicceltem el a dolgot, ám belülről mart a kín.

-Ez igaz. Amúgy pont hozzá indultam, nem veszi fel a mobilját, pedig ezerszer hívtam.

-Mert most nincsennek otthon, valami családi nyaralás vagy ilyesmi. – hazudtam,

-Értem, akkor haza megyek. Egy darabig mehetünk együtt, ha gondolod.

-Okés. – még utoljára a kórház felé néztem, majd elindultunk Layel.

- Tao,légy szíves egyél valamit. – jött be anya is a kórházba és rögtön el kezdett nyúzni.

- Nem. Egyébként is miért jöttél be?

- Mert a fiam vagy.

- Kötelességből, nem is vártam többet. chh.- álltam fel az ágyból és kiment a kórteremből, de végül nem csak azt hagytam el, hanem az egész kórházat. Leintettem magamnak egy taxit és beültem.

- Hova?- kérdezte meg már vagy tizedszerre a sofőr miután beültem.  senki nem jutott eszembe akihez mehettem volna. Lulu… ő velem lakik és az anyámhoz egyáltalán nincs kedvem, Lay…hozzá nem mehetek. Maradt létra, de ő…  Mindegy egy házban talán tudok vele lenni.

Épp a biciklimmel parkoltam le az udvaron…illetve nemes egyszerűséggel ledobtam a hátsó kertbe, mikor hallottam, hogy Taylor hívogat.

-Hátul vagyok! – üvöltöttem.

-Kris, egy fiú keres, és elég furán néz ki.

-Mert hogy néz ki? – nevettem, fogalmam sem volt ki lehet az.

-Kórházi pizsamában van és mezítláb. – csak egy emberre tudtam gondolni.  Ahogy a lábam bírta az ajtóhoz siettem, közben Taylornak elkottyantottam egy gyors köszönömöt.

-Tao…. – lihegtem – Mit keresel itt?

- Nem volt hova mennem.

- Miért nem maradtál a kórházban?

- Mert. – nyögtem ki ennyit és szemeimmel valami ülőhely után kutattam. Már az is jobb mintha állnék. – Merre van a szobád?- kérdeztem meg hirtelen.

- Arra.- mutatta kezével. – Miért?

- Mindenem fáj. – mondtam és elindultam a mutatott irányba.

Felbotorkáltunk a szobámba, de félúton Taylor megállított.

-Kris készítsek nektek valami finomat?

-Köszönöm Taylor, de nem szükséges, ha csak… - Tao felé fordultam – Éhes vagy? – kérdeztem angolul, hiszen Taylor angol és már megszokás, hogy itthon angolul beszélünk.

-Mi va’? – nézett rám nagy szemekkel a sérült Panda.

-Bocs, megszokás. Szóval éhes vagy?

-Nem kösz, csak sajgok.

-Menj fel, aztán végig a folyosón, a legutolsó szoba az enyém. Nézek neked valami fájdalom csillapítót. – irányítottam, majd Taylor után a konyhába mentem.

Tudom, hogy Tao gyűlöl, de örültem, hogy hozzám fordult segítségért. A szobámba érve hangos nevetés fogott el, Tao felső teste a kanapén, kezei az egekbe, lába a földön és hangosan jajgat.

-Ne röhögj… - nyögte. Leültem elé és a kezébe nyomtam a gyógyszert és egy pohár hideg narancslevet.

-Ezt vedd be. Nem lenne kényelmesebb az ágyon? – kérdeztem hátra fordulva, hogy rá tudjak nézni. Nagyokat kortyolgatott és nemlegesen bólintott – Érezd otthon magad. –mondtam és felálltam.

-Elmész? – nyöszörögte.

-Van egy kis dolgom, de sietek. -  igazából nem volt semmi, csak ki kellett szellőztetnem a fejem…..mi történt Taoval? Megszökött a kórházból, aztán az én kanapémon fetreng, most meg nem akarja, hogy egyedül hagyam……Félnem kellene?

Az első dolog amit megláttam a szobában, az a kanapéja volt. Egyből levetettem magam, de nem éppen sikerült jól.  Létra, amint beért nevetésben tört ki.

- Ne röhögj…- nyögtem két jajgatás között. Kris bejött a szobába, leült mellém kezembe nyomta a fájdalom csillapítót meg egy pohár hideg narancslevet.  Bevettem, de közben nem figyeltem rá, így már csak azt észleltem, hogy menne el.

- Elmész?

-Van egy kis dolgom, de sietek. – ezzel elindult kifele. Fejemben gyorsan kattogtak a dolgok,nem tudom mit akartam , hogy elmenjen és magamra maradjak vagy legyen velem?! Jelenlegi állapotomhoz képest, amilyen gyorsan csak tudtam feltápászkodtam és elindultam a kanadai után, de minden mozdulat fájt. A mellkasom lévő sebek izzottak.  Irdalmatlanul fájt, ahogy az is, hogy ez a marha megint egyedül hagy.  Az ajtófélfába megkapaszkodva próbáltam összeszedni magam és végül a kiabálás mellett döntöttem.

- KRIS.

A nevem hallatán megpördültem az utolsó lépcsőfokon. Tao ott lihegett az emelet korlátjának támaszkodva, a mellkasát fogta. Összecsuklott, de épp időben értem fel így megakadályoztam, hogy elkezdjen lefelé gurulni.

-Nem úgy volt, hogy gyűlölsz? – néztem rá nagy szemekkel.

-Soha nem mondtam, hogy gyűlöllek…. – motyogta.

-Hogy mondod? – hajoltam közelebb, de ő ahelyett, hogy elismételte volna, ajkai rámartak ajkaimra. Vadul csókoltuk egymást. Egyik kezével hajamba túrt, másik tarkómon pihent. Szenvedélyes csókunk közben kezem közé kaptam őt és bevittem a szobába. Kiváltam a csókból és lefektettem az ágyra, majd mellé feküdtem.

-Alvás.- mondtam.

-De…..

-Semmi de, pihenned kell.

-Ha eltűnsz szét verlek.

-Itt maradok. – betakartam, ő pedig lecsukva szemeit azonnal álomba merült.